Fogalmam sincs, végeztem-e már korábban terhességi tesztet – simán lehet, hogy igen, rengeteget, de az is simán lehet, hogy az volt a legelső. Vannak ilyen pillanatok – percek, órák -, amiknél valahogy visszatekintve kitágul az idő, olyan az egész, mintha egy nagyítóval néznénk a történéseket, és ezek lennének a nagyító alatt. Az előttük / utánuk lévő dolgok apróbbak, nem látszanak annyira, csak felületesek. De ezeknél a fókuszált eseményeknél mindenre tisztán, másodperc-pontossággal emlékszünk.
Az a január 22-e is ilyen volt, legalábbis a délután (az meg csak most esik le, hogy pont 3 évre rá született a második). Arról például fogalmam sincs, mit csináltam délelőtt – vagy hogy vettem-e már korábban terhességi tesztet. Biztos vettem, nem? Az ember lánya ifjú és bolond, hiába védekezik, ha már fél napot késik a menstruáció, már rohan tesztet venni, mert Úristen, biztos mégis valahogy bár lehetetlen de tuti és most mi lesz te jó ég. (Már ha az ember lánya épp nem pont arra hajt, hogy teherbe essen.)
Na de akkor már 3 napja késett!! A percre pontos 28 napos körforgás. Emlékszem, elviselhetetlen voltam. Előtte való este, lent ültünk a konyhában, közös vacsora volt, azt hiszem, és valamiért fura lehettem, ingerült és érzékeny, mert a férj (aki akkor még nem volt férj, de így olyan könnyű hivatkozni rá) mondta is, hogy “holnap biztos megjön, mert olyan vagy”.
Másnap tehát, a nem tudom már honnan való hazajövetelem során betértem a gyógyszertárba, mert olyan jó érzés, ha elvégezzük a tesztet, és negatív, és csak röhögünk magunkon, hogy mit össze nem stresszeltünk a semmiért. Hazamentem, fel a szobámba, majd le fél emeletet a wc-re. Annyira tisztán emlékszem, hogy az volt a terv, hogy kiteszem addig az ablakpárkányra, míg le nem telik az 5 perc, és én addig biz’isten rá sem nézek, majd csak a végén. Kb. 20 másodperc elteltével ránéztem, és már ott volt a két csík.
Ha visszagondolok, két érzés van, ami akkor meghatározó volt bennem pár percig. Nagyon romantikus és felemelő. Az egyik, az erősebb, az nem más, mint a fullasztó, pulzusemelő, rémisztő pánik. A másik a “holafenébevanmárezazidiótamileszmostvelem?”. Értsd: a gyerek apja.
Felbotorkáltam a szobába, remegett kezem-lábam, és azonnal hívtam az apukát. Most jönne az, hogy a) felveszi, elmondom, hogy mi van, ő meg boldog és megnyugtat és ujjong és “megoldjuk!”; b) nem veszi fel, sms-t írok neki, ő meg visszahív azonnal, mert kirohant egy fontos megbeszélésről a kedvemért, aztán meg boldog és megnyugtat és stb.; c) nem kapcsolható. Na vajon melyik? Hát persze, hogy lemerült a telefonja.
Ezen azóta is jókat röhögünk. Én fenn a harmadikon a zokogástól rángatózva fekszem az ágyon, minimálisra összegubózva, úgy érzem, hogy az életemnek annyi, nem látom a kiutat, de mindezek felett végtelenül dühös vagyok a hímre, aki nem elérhető, pedig péntek van és délután és már igazán itt lehetne és mit csinált a telefonjával már megint. Eközben az említett személy pár méterrel alattam, a földszinten cseverészett néhány lakótárssal, mit sem sejtve arról a drámáról, amit én fönt játszottam.
Miután megjött, és meglátott, és értetlenkedett, aztán meglátta és megértette, volt pofája örülni. Meg boldognak lenni. Meg engem megnyugtatni. Aztán viccelődni. És csak a jó oldalát látni. A szemtelenje.
És mi fészkelte be magát észrevétlenül a gondolataimba, a tudatomba, az egész testembe? Az az ijesztő, de magasztos, egészen új érzés, hogy ketten vagyunk. Az a hihetetlen két szó, hogy “édesanya vagyok”. Valakinek az anyukája. Valakit adott nekünk a Jóisten, és most nekem kell rá nagyon vigyáznom. Ott gubbaszt, és figyel, és biztos nem túl heppi, hogy én így kétségbeestem miatta.
Persze mindezek eltörpültek a férjharag mellett – soha életemben nem haragudtam senkire olyan sokszor olyan nagyon olyan ok nélkül, mint szegényre a terhességek alatt. Hormonok, szorri.
És ez még mindig csak kb. másfél óra volt abból a délutánból. A hátralévő 4-5 órára is emlékszem még, legalább ilyen részletességgel. Jó, mi? De azt majd más cím alatt. Fent említett magzat épp most közölte, hogy fél. Mitől? A fekete szekrénytől. Megyek, kihúzom a szobájukból, vagy rádobok egy plédet…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: