Kezdeti lelkesedése után férj közölte, hogy simán lehet a két csík egy false positive (fals pozitív) teszteredmény – átböngészte a leírásokat, és megtalálta, hogy kb. 10 000 000 esetből 1 tényleg lehet fp (ez persze nem a pontos szám, nem emlékszem már). Tehát: vegyünk egy új tesztet.
Miközben elmentünk gyógyszertárat hajkurászni péntek késő délután, azt remélve, hogy a teszt majd most negatív lesz, és az életünk mehet tovább úgy, ahogy eddig, aközben arról álmodoztunk, hogy milyen lesz, mikor Emese megszületik, és 1-2 évesen már köztünk fog sétálni, fogja a kezünket, mi meg hintáztatjuk. Mert már a nevét is tudtuk a kislánynak, aki természetesen nem is létezett még, hiszen a teszt nyilván csak false positive. Az utcán sétáltunk, nevettünk, izgatottak voltunk, úgy éreztük, hogy egy külön buborékban andalgunk, a körülöttünk lévők most nem egy dimenzióban játszanak velünk; család lettünk, gyerekünk lesz, Emese lesz, de jó lesz – mindeközben a célunk az volt, hogy a következő teszten árválkodó egy csíkkal bebizonyítsuk, hogy nem is történt semmi.
Talán felmerült már a kérdés valakiben, hogy most akkor miért is estünk így kétségbe? Vagy akkor miért is örültünk?
4 hónapja ismertük egymást. Külföldön éltünk, ösztöndíjjal. Diploma előtt. Húszas éveink elején (második harmadában, mondjuk). Ezért estünk kétségbe.
4 hónapja ismertük egymást, de mintha ezer éve lett volna. Gyakorlatilag együtt éltünk hónapok óta, bár illegálisan. Olyan mély bizalmi állapot volt köztünk, amit másoknak évekig tarthat felépíteni. Decemberben volt egy komoly balesetem (ha szilvapálinka-fogyasztás után mentek szánkózni egy turistaösvényre, akkor ne vágjatok neki másodszor is az éles kanyarnak, aminek a végén a fa van – ha elsőre nem tudtátok bevenni, másodszorra sem fog menni, legfeljebb beleáll a lábatokba a szánkó nyele), ami után a kórházban az egymás iránti elkötelezettség csúnya, nem túl esztétikus, kevésbé magasztos oldalát is megtapasztaltuk. Lazák voltunk, bátrak, rugalmasak, élettel teliek, jókedvűek, optimisták. Nem is olyan mélyen, néha szavakba öntötten is, gyereket akartunk egymástól. Bíztunk a Jóistenben. Ezért örültünk.
Természetesen a 9 999 999 esetbe tartoztunk – de csak miután végigültük a kötelező kollégiumi előadást este, ami az előírt 45-60 perc helyett kb. 2 óráig tartott, és csak utána rohantunk fel pisilni.
Onnantól kezdve megrendíthetetlenül, kitörölhetetlenül élt bennünk a tudat és bennem a lányunk.
Így tudtuk meg mi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: