Szakik

A legelső fehérköpenyes, akit felkerestem ez ügyben, a külföldi egyetemi háziorvos volt. Nála jártam már korábban – arra a randinkra kerestem és tanultam meg a diarrhea szót a magyar-angol szótárból. Szerény, kedves, visszafogott 30-as férfi. Megkérdezte, hogy megtartjuk-e, de olyan kis kedvesen, hogy “bocsi, muszáj megkérdeznem, ne bántódjatok meg”. Meg mérlegre állított, ami sarkalatos pont volt a mérlegekkel ápolt viszonyom történetében. Sosem voltam velük jóban, ezért nem is álltam inkább rájuk. Még élénken élt bennem a gimis egészségügyi felmérések hangulata, mikor 6 négyzetméterre bezsúfolódtunk mind lányok, sorban a mérlegre álltunk, ami persze középen volt, ilyen jó nagy számokkal ellátva, és akkor kb. én voltam az egyetlen, akinek a 60-ason túl kellett állítani azt a pöcköt. Most csak hárman zsúfolódtunk a 20 négyzetméteres orvosi rendelőben, de erősen égett a pofám, mikor ki kellett olvasnom angolul, hogy 78. Valószínű, hogy – ugyan nem tudatosan, de – ez a pillanat indította el azt a többéves folyamatot, aminek az eredménye, hogy ma 65 vagyok. És közben még szültem. De ez más történet.

A második fehérköpenyes Dr. D. Pál, akihez már itthon mentem el. Sosem voltam korábban nőgyógyásznál, nem volt se sajátom, se mástól kapottam, se tapasztalatom, se semmim. Odamentünk, leültünk, úgy kezelt, mint egy kamaszlányt, konkrétan lehordott azért, mert még el akartam menni pisilni. Én minden apró leszidástól kikészülök, itt is már majdnem sírtam. Aztán felfeküdtem, szemeimet a 10×10 centis “monitorra” biggyesztettem, és megláttam az 1 centis babszemünket. “Megtartja?” Röffent ránk aztán, na de ez már nem olyan volt, mint az előző, kedves, “Meg kell kérdeznem, de én sem rajongok érte”. Fájt is rendesen. Bánt, hogy a magzatokból árucikk lett, és ilyen piaci módra alkudozunk róluk – “56 deka, maradhat?”. Megtartottuk hát, és sírva nézegettem a fotót, amit kaptunk, és amin igazából azért semmi sem látszott. 

A harmadik a sorban egy nő – időpontot kellett kérnem külföldön a kórházban, ultrahangra. Kérdezték, hogy kihez mennék, és felsoroltak négy nevet, amikből még az illető orvosok nemét sem tudtam megállapítani. Végül egy nőt választottam, de csak azért, mert tetszettek a mássalhangzók a nevében. Nem túlzás – kb. 20 képet nyomtatott ki nekünk az uh során, tehát van fotónk a gyerek hasáról, fejéről, gerincéről, lábáról, mindenéről. És igen, tényleg lány lett, ahogy azt mi már a két csíkból is tudtuk.  Csendes volt, nem mondott egy szóval sem többet a kelleténél, olyan volt inkább, mint egy robot. A szobája pedig akkora volt, mint az egész sztk-s nőgyógyászat előszobástul, asszisztensi fülkéstül, wc-stül.

Az utolsó pedig Dr. K. Gábor, akinél végül szültem. Akihez úgy kerültem, hogy édesanyámnak kolléganője mind a nem tudom hány gyerekét nála szülte, és közel volt a rendelése, és ahhoz a kórházhoz tartozott, ahova én is. Aki annyira nem hagyott mennem mély nyomot, hogy lehet, meg se ismerném, ha szembe jönne az utcán.

És aki nem volt képes semmit se kezdeni a gyilkos viszketéssel – az egyetlen dologgal, amire a terhességből emlékszem.