Anyám

Ez mindenkinél így megy? (Nem a viszketés, most nem az jön.) 

Amióta gyerekem van, konstans azt elemzem és többnyire erősen kritizálom magamban, amit a saját édesanyám gyerekneveléséről tudok. Na, nem voltak ám ők rossz szülők, sőt! Ha a jó szülőség / rossz szülőség mércéje az egészséges, életképes, boldog felnőtt, akkor jó szülők voltak. 

Mivel kaptam egy (és fél) gyerekkori énemtől erősen különböző, mondhatni annak szöges ellentétét megtestesítő lányt, minden egyes problémát, ami szembe jön, úgy kezdek kezelni, hogy na, az én szüleim ezt így csinálták, mekkora hülyeség, ezzel tettek engem teljesen tönkre. 

Mondok egy példát: engem mindig sokat dicsértek. Talán túl sokat is. Mostanában kezdtem elgondolkodni azon, hogy hoppá – ezért vagyok kudarckerülő, ezért nem állok neki másodszor semminek, ha elsőre elbuktam rajta, ezért rettegek olyan dolgokban kipróbálni magam, amik nem mennek. Mert nekem mindig azt mondták, hogy “ügyes vagy!”. Ha meg ügyes vagyok, akkor az hogy van, hogy nem tudok biliárdozni elsőre? Hát még jó hogy nem fogok többet, nem fér bele az imidzsembe. 

A nagyobbik lány hasonló, már most, 4-5 évesen. Ha valami nem megy, attól kikészül, látszik, hogy belül emészti, miért nem tudja ő megcsinálni, biztos annak a bizonyos dolognak a hibája, mert ilyen nincs. 

És akkor én rögtön: aha! Hát nem szabad neki azt mondani, hogy “ügyes vagy!”, minden baromságra, hanem igen is mérsékletesen kell dicsérgetni, és célzottan. És az én anyám ezt hogy elrontotta, lám, tönkrement bele az életem. Persze ettől függetlenül ugyanúgy dicsérem tovább mindenért.

Na ilyenek vannak. De már 5 éve. Ez normális? Barátnőm szerint én most kamaszodom – olyan, mintha a kamaszkori leszakadás nem történt volna meg. Hát én erre nem emlékszem, rég volt. Mindenesetre most szinte csak a negatívat, a rosszat látom abban, amit a szüleim velem tettek, ahogyan neveltek. (De félreértés ne essék, szó sincs semmi überbrutál dologról, verésről, ilyesmi, mondom, max ilyen túldicsérés stb.) Ez vajon természetes? Hogy a saját “nevelési elveinket” –  ha van ilyen egyáltalán – eleve a szüleinkével szemben definiáljuk? Vagy tényleg csak én most kamaszodom?

Odáig jutottam már, hogy azon gondolkodom, pszichológushoz megyek. Mert nagyon sok minden van, amire most ébredtem rá saját magammal kapcsolatban, és zavar. Megvan az Oltári nő c. filmből az, hogy Julia Roberts karaktere mindig úgy szereti a tojást, ahogy az aktuális partnere – ha az a tükörtojást preferálja, akkor a nő is, ha meg a barátja olyan, aki a lágy tojásra szavaz, akkor ő is. Na, én is így vagyok. “Te úgyis mindig azt szereted, amit mondanak neked, hogy szereted.” – így a férj nemrég, tök véletlenül.  Nem a tojásról, valami másról. Igaza lehet. Ez nem normális. Ez is az anyám hibája (?). 

De ettől függetlenül semmi pénzért nem cserélném el, mert valamit adott, amit sok más szülő nem: a szeretetét, kimutatva, úgy, hogy én mindig 100%-ig biztos lehettem benne. És azt, hogy a család egy biztos pont volt, ahová, ha bármi gond van, mindig vissza lehet menni. Ha bánt a világ, ha sérelmek érnek, csalódások, akkor az otthon az mindig otthon marad, és ott megértenek és szeretnek, bármi is történik, bármekkora hülyeséget is tettem. Na, ezt mindenképp én is ugyanígy szeretném csinálni, ha lehet.